1970 júliusának első heteiben elviselhetetlen kánikulától szenvedtek a Budapestiek. Egy kis enyhülést csak a 11-ról 12-re virradó éjszakai vihar hozott és ezzel az enyhüléssel együtt megérkeztem én is. Budán a János kórházban láttam meg a napvilágot. A legenda szerint nem csak a front, hanem egy 11-én szombaton a tévében bemutatott kabaré is hatással volt a szülés beindulására... ne szépítsük, engem szabályosan kinevettek. Tehát 1970 július 12 vasárnap. Ekkor kezdődik a történet.
Érthető okokból az erre az időszakra nem emlékszem tisztán. Az első emlékeim talán 2 éves koromból vannak, a bölcsödéből. Anyám akkoriban a Ganzban dolgozott Budán (a mai Millenáris helyén), így én a Ganz bölcsibe jártam 8 hónapos koromtól. Az emlékeim inkább illatokra, fényekre, színekre és hangokra korlátozódnak, nem konkrét történetekre. Nem szerettem a bölcsit, túl fényes és hangos volt, fehér és zöld falak és csempék, és ultra vagy hypo szag.
A budai várfal tövében, a Tábor utcában laktunk. Remek környék volt és kellemes lakás. A kertben akkor még málna termett, a szomszédban, Kosztolányi Dezső egykori házának udvarában libákat tartottak, viszont mégis a város központjában a Déli-pályaudvar, a Moszkva tér és hát a Budai vár közelségében éltünk. Az egyik oldalról a várfalra és a várba vezető sétányokra lehetett látni. Főleg esténként szerettem errefelé kibámulni az ablakon, mert a gázlámpák fénye akár nyári estéken, akár a téli hóesésben, nagyon hangulatos volt. Ezek a gázlámpák a mai napig folyamatosan égnek. Valamikor a 80-as évek végén halt meg az a bácsi, aki esténként körbejárt és fel illetve később lekapcsolta a világítást. A másik oldalról a Krisztina templomra, a Budai hegyekre lehetett látni. Esténként jól kivehető volt a János-hegyi kilátó tetején világító vörös csillag. A Budai hegység legmagasabb csúcsa, ez volt nekem akkoriban a világ teteje, aminél magasabb nem is létezik.
Ez a lakás az apai nagyszüleim lakása volt. Náluk laktunk az udvarra néző kisszobában. A kisszoba a konyhára nyílt, ahol mindig szólt a rádió, a Szabó család, a Miska bácsi leveles ládája és a déli harangszó maradt meg bennem a legjobban. A konyha mellett a hall volt a központi hely a lakásban, ez is az udvarra nézett, itt volt a tv, ez a helység volt a nappali és egyben a nagypapám dolgozószobája is. Az ablak előtt volt az íróasztala, ahol sokat írt, olvasott, nekem akkor úgy tűnt, hogy ott dolgozik. De később megtudtam, hogy ő egy nyugalamazott tábornok, Kána Lőrinc vezérőrnagy, a légvédelem egykori országos parancsnoka akit elküldtek nyugdíjba, mert az ellenforradalomban szerepet vállalt. Így akkoriban ő csak, mint portás dolgozhatott és ez így is maradt, amíg nyugdíjba nem vonult. Az íróasztal mellett az emlékeit írta le, amit később egy író Csalog Zsolt szerkesztett könyv alakba. Kána nagypapi, ahogy én hívtam egy olyan igazi PACÁK volt, jó kedélyű, kedves és folyamatosan viccelt mindenkivel. Persze, biztos nem örült annak, ami vele történt, de ezt én nem láttam rajta soha. Szerettem a közelében lenni, mert nyugalmat sugárzott és kellemes volt a pipájának az illata. Apai nagymamám Tokár Ilona háztartást vezetett és felnevelte a 4 gyerekét. Zuzsi nénit, Gyulát, apámat Istvánt és Katit, aki szintén ott lakott a Tábor utcai házban a földszinten családjával. Gyula is ott lakott, de ő az egyik szobában élt, egészen későn nősült és a felesége is ott lakott vele a szobájában. Gyula légiirányító volt a MALÉV-nál ferihegyen. Nagyon izgalmas munkája volt, sokat mesélt róla. Zsuzsi néni akkor már rég nem élt ott, férjével Solymosi Zoltán rendőrtábornok férjével és Zolikával, néhány utcával odébb, a Tabánban laktak. A Budai vár hangulatát nagyon szerettem, sokat sétáltunk ott, főleg a Hadtörténeti múzeum környékén, ahol azok a régi ágyúk vannak, onnan is rá lehetett látni a házunkra és a későbbi ovim udvaráról is, akkor még nem volt annyira beépítve a környék mint ma. Később nem tudom miért, de a Krisztina körút és a Roham utca sarkán lévő óvodába kerültem, a Dérynével szemben. Ezt az ovit nem szerettem annyira, mert innen nem láttam haza.
Egy napon, amikor az oviból hazafelé ebédet vittünk apámnak, aki akkor a Budavári alagút felújításán dolgozott, szörnyű dolgot láttam. Az Alagút utca és az Attila út sarkán lévő hentes üzlet előtt elütött az autó egy nőt, egy anyukát, aki a körülbelül 4 éves kislányával próbált átkelni az úton. A nő meghalt, a kislány épségben megúszta balesetet, nagyon rossz volt, nagyon sajnáltam a kislányt. Sokszor eszembe jutott az évek során, hogy vajon milyen élete lehet, hogy nőtt fel az anyukája nélkül, milyen nyomot hagyott benne, hogy látta meghalni... ahányszor arra járok eszembe jut.
1974-ig laktam a Tábor utcában. Sajnos apám sokat ivott és ez folyamatosan konfliktusokat okozott. Többször láttam részegen verekedni a Zöldfa presszóban vagy a Déryné előtt. Verekedett idegenekkel és néha anyámmal is.
'74 nyarán költöztünk át Pestre, a dédnagymamám testvéreihez, Marcsa és Rózsi nénihez, akik egy hatalmas lakásban laktak az Ó utcában. Marcsa néni, Kőnig Mária és huga Rózsi néni, Heller Mártonné, született: Kőnig Rozália, a II. világháború vége óta éltek itt együtt. Kölesden születtek, később Dióskálban laktak, a háború alatt családjukkal együtt Mauthausenbe hurcolták őket és a népes családból mindössze hárman jöttek haza. Ők ketten és az unokahuguk, a nagymamám Holczer Magdolna. Nagymamám szüleit és hét testvérét vesztette el. Persze ezekről a csúnya dolgokról én már csak szinte felnőtt fejjel értesültem, de egész gyermekkoromat végigkisérte egyfajta titkolózás, elhallgatás. A lakás egy nagyon régi bérpalota 2. emeletén volt. Maga a költözés nekem egy élmény volt. Egy Zil teherautóban utaztunk, hátul a bútoraink és ez nekem nagyon tetszett. Sajnos az út nem tartott sokáig, hiszen a távolság nem volt nagy. Amikor beköltöztünk, pont a gázt kötötték be, de még egy ideig, amíg a cserépkályhákba nem építették be a gázégőt, megmaradt a szenes fűtés is. Az utcákon gyakran lehetett látni nagykerekű fa kordékat amin a szenet tolták nagy kosarakban. A szenet a pincébe öntötték le, ahonnan vödörben hordtuk fel a lakásba. Eleinte úgy fogtam fel ezt a költözést, mint egy nyaralást, igaz addig emlékeim szerint egyszer voltam nyaralni a Balatonon, amiből nekem két dolog maradt meg. Az egyik egy kék-fehér rendőrségi motorcsónak képe és egy színes pokróc, amin a falevelek között átszűrődő napfény, érdekes formákat hozott létre és ez nekem nagyon tetszett.
Szóval eleinte nem nagyon viselt meg szüleim válása. Marcsa néni és Rózsi néni mindennel elkényeztetett. Mindig megkérdezték mit szeretnék enni és azt kaptam amít kértem. Ez kb. így maradt amíg velük éltem.
Aztán elkezdődtek a szürke dolgos hétköznapok. Marcsa néni akkor az ÁHSZV-nél Állatforgalmi és Húsipari Szolgáltató Vállalatnál dolgozott a Gubacsi úton. Hajnalban ment és délután ért haza. Rózsi néni női szabó volt, kisiparos, ő otthon dolgozott, de nem ért rá mindig velem foglalkozni, így ha nem volt éppen ovi, akkor kénytelen voltam feltalálni magam.Persze persze, anyám is ott lakott, de egyrészt ő is dolgozott, akkor már az Igazságügyi Minisztériumban volt előadó, tehát reggel 8-tól 5-ig dolgozott, de munka után nem mindig jött egyenesen haza. Akkor ez engem nagyon zavart. Rossz volt, hogy ritkán látom. Felnőtt fejjel visszagondolva, akkor ő még csak 24 éves volt. Érthető, hogy ebben a korban még szeretne élni egy picit, de ezt én kiskoromban nem így láttam. Marcsa nénitől kaptam reggel kakaót, reggelit, ő főzött ebédet és vacsorát. Ő figyelt rá, hogy időben menjek fürödni és lefeküdni. Ha Marcsa néni otthon volt, akkor általában ott voltam vele a konyhában és figyeltem mit csinál. Hogy vágja le a piacon vett tyúkot, hogy tisztítja meg, hogy lesz belőle leves és vagy rántott hús. Azt hiszem sokat köszönhetek neki, amit tudtam, ellestem tőle... és persze közben szólt a rádió, amiből a sok sok információ észrevétlenül szivárgott be a fejembe.
Rózsi néni mellett voltam, ha Marcsa néni dolgozott. Ekkor a varrodában ültem. Itt nem csak rádió volt, hanem tv is, de akkoriban még ritkán volt tv adás. Rózsi néni nagyothallott így ő nem nagyon rádiózott, inkább díszként szolgált a gyönyörű nagy készülék, így az sem zavarta, ha én össze-vissza tekergettem az állomáskereső gombot. Igazi világvevő rádió volt és engem már akkor nagyon vonzott a távolság, a világ többi része és a sok érdekes, érthetetlen nyelv, a különleges muzsikák. Próbáltam elképzelni, hogy ott ahonnan ez a hang jön, ott most éppen mi lehet. Hogy néznek ki az emberek, a házak, a táj. Nyitott szemmel és füllel álmodoztam távoli helyekről. Rózsi néni munkáját is figyeltem. A varrógép különösen izgalmas játékszernek tűnt. Láttam, hogy hogyan lesz egy tekercs textilből kosztüm. Mivel gyakorlatilag a belvárosban laktunk, a pesti Broadway és az Operaház szomszédságában, így nem meglepő módon a kliensek között szép számmal voltak színésznők, primadonnák vagy színészek feleségei, barátnői. Rózsi néni sikeres varrónő volt. Mindig sok munkája volt, de néha azért ő is pihent. Ilyenkor szívesen vitt magával, akár egy elegáns cukrászdába, akár a Budai hegyekbe. Gyakran vitt el például szánkózni, ő elég vagány volt ehhez, pedig már 60 felett járt. Emlékszem, rendszeresen tornázott, reggel, napközben a munkát megszakítva és este is. Marcsa néni ilyenkor csak legyintett, bolond ez a nő! Ezt egyébként mindketten mondták egymásra.
Később persze elkezdtem barátkozni a házban lakó gyerekekkel is. A szomszédunkban Grosserék éltek. Balázs pont egyidős velem és öccse Tamás. A földszinten Hirsch Gábor, az elsőn a Koszó gyerekek, Lisztmajer Henriett, aki később osztálytársnőm is lett az általánosban, aztán a Bolgár gyerekek, a harmadikon pedig Zwick Edina, Jéney Andi és a nálunk kicsit idősebb Boinitzer Tomi és Nánai Zoli. Az utóbbi kettőre nagyon felnéztünk, mert ők már komoly fiúk voltak. Egy másik idősebb fiú a társbérlőnk volt. Igen a lakásból egy kis rész le volt választva Teri néninek és fiának Vitek Lacinak. Ők kettecskén éltek 2 szobában, volt egy saját konyhájuk és egy fürdőszobájuk, a wc, a spejz és a nagy előszoba közös használatban volt. Néhány kisebb mosoly szünetet leszámítva jó kapcsolatban voltunk velük. Annyira nagy volt a lakás, hogy néha napokig nem futottunk össze velük.
Az Ó utca 6-os bérház, nagyon izgalmas volt. Rengeteg búvóhely, körfolyósó (gang), nagy udvar, fő és hátsó lépcsőház, pince és padlás. Az udvar volt a központi találkahely, azon belül is a poroló. Ezt a mai gyerekek már nem ismerik. A porszívók és a szőnyegpadló elterjedésével, teljesen eltűnt. A porolón órákig tudunk lógni, különböző tornamutatványokat mutattunk be leginkább magunknak, illetve néha csak lógtunk, mint a majmok. A porolóról jól szemmel lehetett tartani az egész házat. Akkoriban még nem zárkóztak be az emberek. A házak kapui reggeltől estig nyitva voltak, bárki besétálhatot, késes, ószeres, kíntornás vagy akár az utcában lakó többi gyerek. A lakások, főleg a konyhák ajtai is szélesre voltak tárva, ha az idő kellemes volt, így finom illatok és kellemes zsivaly tette élettelivé a házat. Persze voltak akik nem örültek a gyerekzsivalynak és úgy általában semminek sem. Klimpték, egy idős házaspár, akik a földszinten laktak és Bokorné a másodikról, rendszeresen megkeserítette az életünket vagy mi az övékét, ez nézőpont kérdése. Voltak nagy veszekedések és nagy kibékülések is, amikor megfogadtuk, hogy soha többé nem leszünk rosszak. Néha hetekig bírtuk. Például ha esett az eső és emiatt be voltunk zárkózva. Vagy ha éppen nyaralni voltunk, vagy egy iskolai táborban. De ahogy tehettük, már is az idegeikre mentünk. Nyáron olimpiai játékokat tartottunk az udvarban és nem csak négyévenként, hanem minden nyáron. Balázs apukája, Jani bácsi vezényelte le, volt habtenisz, tollas, lábtengó és foci. Klimpték különösen örültek, mivel az udvar hosszanti végére nézett az ablakuk, így hol egy focilabda, hol egy tenisz vagy tollaslabda esett a nappaliukba, az előbbiek akár csukott ablakon keresztül is. Persze minden gólt, vagy pontot hosszasan és hangosan ünnepeltünk. Vidám napok voltak ezek. Reggel kinyiltak az ajtók és mi szabadok voltunk és gondtalanok. Délben lekiabáltak az emeletről hogy, ebéééééd és mindenki szépen elvonult enni. Nálunk ez az ebéd kérdés akkoriban úgy volt megoldva, hogy én biztosan megegyem amit elém tesznek, hogy megkérdezték mit szeretnék enni. Egy hétre előre tudtam és egy a konyhába kiakasztott órarendbe beírtam:
Hétfő: kakaómártás
Kedd: sajtos makaróni
Szerda: tojásos rosejbli
Csütörtök: smarni
Péntek: túrós palacsinta
A hétvégi ebédekbe nem nagyon volt beleszólásom, olyankor volt minden, halászlé, húsleves, rántotthús, stb. Voltak is nagy alkudozások, hogy miből mit és mennyit kell megenni.
Ebéd után mindig volt egy kis csendespihenő. Mondjuk úgy kettőtől négyig. Ezalatt általában olvastam, térképeket nézegettem és álmodoztam, esetleg rádiót hallgattam vagy tv-t néztem. Négy után az első kitévedt gyermek, egy kellemes Tarzan kiáltással adta tudtára a többieknek, hogy vége a csendespihenőnek, irány az udvar, a poroló vagy a lépcsőház valamelyik játékra alkalmas zuga. Ha fiúk lányok vegyesen voltunk, akkor bujócskáztunk, tollasoztunk, habteniszeztünk, de ha csak fiúk jöttünk össze, akkor indiános cowboyost játszottunk. Ezt Klimpték lényegesen jobban szerették, mint pl. a focit, mert az ablakuk biztonságban volt. Igaz később rájöttünk, hogy a dugóspuska kisebb kövekkel is működik, az azért már necces volt. Szóval amig csak a szalagpatron durrogott addig ők viszonylag nyugodtan próbálták túlélni a délutánt. Persze volt, hogy le sem mentünk az udvarra, hanem a körfolyósót használtuk versenypályának. Lábbalhajthatós autóval vagy gokarttal, három később kétkerekű biciklikkel rendeztünk vérre menő grand prix-ket akár órákon keresztül. Mi nem szédültünk el, de Bokorné, akinek a konyha és néhány szobájának ablaka is a gangra nézett többször is. Ezt abból gondoltuk, hogy bármivel a kezében jött ki a gangra, azt mindig szét is szórta... olykor porcukrott, lisztet, hogy jól elcsússzunk, néha rajzszöget, hogy jól defektet kapjunk. Persze mi ezeket jópofa akadályoknak tekintettük és nagyokat faroltunk a csúszós kanyarban vagy vadul kurjongatva kerülgettük a rajzszögeket.
Szinte bármiből tudtunk játékot készíteni magunknak, szinte bármivel tudtunk játszani. Ha valaki például új hűtőszekrényt vagy tv-t vásárolt akkor annak a doboza nálunk landolt és az aktuális mániánknak megfelelően vagy házat, várat bunkert, autót, hajót de volt, hogy ürhajót készítettünk belőle. Addig használtuk amig cafatokra nem szakadt.
Persze ahogy nőttünk, úgy tágítottuk a kis világunkat. Kis klubhelységeket alakítottunk ki a lépcsőházi fordulókban, persze a sötét hátsólépcsőházban, ahol rajtunk kívül szinte senki sem járt. Elkezdtük felfedezni a pincét, kerestük az összeköttetést a szomszédos házak pincéivel, találgattuk mi lehet a folyósó végén lévő zárt ajtó mögött. Hol lehet titkos vagy befalazott ajtó, esetleg kincs. Mindent fel akartunk fedezni. Később a padlásra is felmerészkedtünk. Na az volt ám csak különös világ. Galambok fészkei, kémények erdeje, nyitható tetőablakok, amin eleinte csak kibámultunk, majd egyszer Balázzsal csak vettük a bátorságot és ki is merészkedtünk a tetőre. A ház északi oldalán a tetőt ellőhették vagy bomba rombolhatta le, nem tudom, de egy részen lapos tető volt, újszerű bádoggal borítva. Kiváló és biztonságos helynek látszott így nekivágtunk. Az egyik tetőablakon kimászva, az ereszcsatorna mellett elsétáltunk a lapostetőre, ahonnan csodálatos kilátás nyílott a belvárosra és szédítő mélység az udvarunkra.
Szerencsétlenségünkre Zwick Edina anyukája pont akkor ért haza és meglátott minket, ahogy a tetőn bámészkodunk. Persze egyből szörnyű rikácsolásba kezdett, szerintem még a szomszéd kerületekben is kiszaladtak az emberek az utcára, hogy mi történt! Volt nagy fejmosás, büntetés, hegyibeszéd, fenyegetőzés, minden ami ilyenkor jár. Mi jól be is rezeltünk, legalább egy hétig kerültük a padlást. Legalábbis a tetőablakokat. Ha ki is nyitottuk, legfeljebb derékig bújtunk ki, úgy is messzire el lehetett látni. Inkább kerestünk más kihívást. Ki mer átmászni a lépcső szembelévő korlátjára a harmadikon? Vagy ki mer átmászni a gang korlátján és átlépni a saroknál a szemben lévő korláthoz? Persze a földszinten, az árkádoknál, ahol ugyanez csak félméternyire van a földtől, pontosan begyakoroltuk a lépéseket és amikor már csukott szemmel és félkézzel is ment, akkor természetesen a magasban is megtettük. Akkoriban még nem voltam tériszonyos.
Eleinte egy régi, kulcsos lift volt a házban (de legalább volt), amiért le kellett menni, ha egy idős embert szerettek volna levinni vele a földszintre. Tehát le kellett menni a földszintre, ahol csak kulccsal nyílt az ajtó és felvinni a liftet a kívánt emeletre. Ha valaki csak simán felment, utána le kellett küldenie a liftet a földszintre. Nem volt hívólift. Nekünk ez egy nagyszerű játék volt. Imádtunk lemenni a liftért, ha pl. Lili néni, Balázs nagymamája, aki nehezen tudott járni, éppen menni készült valahova. De volt olyan is, hogy véletlenül nálunk maradt a liftkulcs és csak úgy passzióból lifteztünk..., amíg bent nem ragadtunk. Akkor persze pánik. Most mi legyen? Ha csöngetünk és segítséget hívunk, akkor lebukunk és megint büntetést kapunk. De itt mégsem maradhatunk. Általában nem tudtunk ezen sokáig töprengeni, mert biztos, hogy hamarosan valaki elkezdte verni az ajtót a földszinten, miközben hangosan kiabálta, hogy: LIFTET! LIFTET! LIFTET! Na itt a vége! Megint jön a fejmosás.
Az Ó utca környéke, akkoriban nagyon nyugodt és csendes volt, pedig több cég is működött az utcában. Az egyik üzlethelyiségben gumis műhely volt, mellette fagylalttölcsér üzem, aztán volt egy pedikürösVisontayné Terike, akihez az egész családom, még a nagszüleim is jártak. Volt pékség, ahol mindig nagyon jó illat volt és finom friss pacsnit és túróstáskát árultak, meg ropogós kenyeret, amit mindig megcsípkedve vittünk haza.
A hajós utca sarkán volt egy zöldséges, pont szemben a Balettcipő nevű presszóval, ezzel szemben Hámori és Havalda bőrös műhelye, mellette a hentes. Kicsit odébb a Lázár utca és Hajós utca sarkán volt a kispiszkosnak nevezett kisközért. Általában itt vettem meg a reggelimet. Egy kis párizsi, kemping sajt, túró rudi. Akkor még ezüst papirban volt, de már akkor is piros pöttyös volt.
Ha a másik irányba indulunk, akkor volt egy motor alkatrész kereskedés és Bajcsy sarkán egy csemege bolt. Itt voltak a pénztár mögött kávé, illetve mák darálók. Nagyon szerettem, ha itt szemes kávét vettünk és megdaráltuk, imádtam a frissen darált kávé illatát. Ezt az emléket gyakran visszaidézem ma is. a szupermarketekben a kávés polcról leemelek egy szelepes csomagolásű kávét, becsukom a szemem és miközben finyomon kipréselem a levegőt a csomagból, mélyet szippantok a kávé illatából. Így egy pillanatra ott találom magam az Ó utca és a Bajcsy Zsilinszky út sarkán a közértben, a kávédaráló előtt , a 70-es években. Ez a sarki közért még ma is meg van. A Magyarországon töltött utolsó 10 hónapban, amikor taxizással kerestem a pénzt, rendszeresen álltam az előtte lévő droszton és volt, hogy naponta többször is benéztem egy ásványvízért vagy némi csokoládéért. Az ott töltött órák alatt, amíg utasra vagy címre vártam, felidéztem magamban az emlékeket. Ezeken a járdákon tanultam meg bringázni, gördeszkázni, görkorcsolázni, itt néztem meg egy izgalmas forgatást, amikor is egy trabant a járdára hajtva felborult. Többször elpróbálták, illetve többször felvették és a Trabant, meglepően jól bírta.
De innen néztem Farkas Berci dicsőséges felvonulását is, emlélkszem kicsit durcás voltam, hogy nem én lettem az első magyar űrhajós, második már nem is akartam lenni. Pedig még erről a lehetőségről a mai napig (2014) nem maradtam le.
Az utolsó óvodás éveket is a Bajcsyn töltöttem. Ez egy hatalmas ovi volt az előzőekhez képest, sok gyerekkel, akik közül többen később iskolatársaim is lettek. Itt volt az első korombeli szerelmem is, ha jól emlékszem a nevére, Berczovicy Kunigunda, vagy valami ilyesmi. A kinézete is királylányos volt nem csak a neve. Itt voltak már konfliktusaim is, igazi bunyó Koczka Zolival. Később ő is iskolatársam lett egy darabig, hol jóban voltunk, hol nem. Aztán ő kibukott az iskolából és bár tudtam, hogy még ott lakik az Ó utca 2-ben, már nem nagyon láttam.
A konfliktusok egyébként két nagyon komoly dologból adódtak. Az egyik természetesen a lányok, a másik viszont egy lila-fehér pöttyös bögre, amiben reggel a tejeskávét, délben az ivólevet szolgálták fel. Tudniilik csak egy azaz egy darab lila-fehér volt, a többi sárga fehér. Természetesen mindenki a lilára hajtott és ha sikerült megszerezni, akkor akár milyen szomjas is volt az ember, csak nagyon nagyon lassan kortyolgatott, hogy minél tovább magáénak tudhassa ezt a kincset.
Visszatérve az Ó utcára, hiába volt tele különféle boltokkal, kisüzemekkel, annyira gyér volt még az autó forgalom, hogy simán lehetett játszani az úttesten. A járdákon sem parkoltak autók, talán egy vagy kettő. Nyaranta volt, hogy estig ültünk a járdán, ami napnyugta után sugrozta magából a meleget. Valahogy kutya és galambpiszok is kevesebb volt vagy akkor talán még nem zavart annyira.
Az általános iskolám a Hegedű utcában volt. Ez néhány saroknyi séta, de csak elsős koromban kisértek el, éppen aki tudott. Anyám, Marcsa néni, de inkább Rózsi néni, mivel az előbbi kettő időre ment dolgozni.
Másodikos koromban már viszont egyedül mentem és ahogy azt már említettem korábban, gyakran az uzsonnámat is magam vettem meg útközben.
Az általános iskolás osztályom fantasztikus volt. A mai napig szinte mindenkivel tartom a kapcsolatot, jó osztálytársak voltunk, persze voltak veszekedések is, de a lényeges dolgokban összetartottunk.
Szóval eleinte nem nagyon viselt meg szüleim válása. Marcsa néni és Rózsi néni mindennel elkényeztetett. Mindig megkérdezték mit szeretnék enni és azt kaptam amít kértem. Ez kb. így maradt amíg velük éltem.
Aztán elkezdődtek a szürke dolgos hétköznapok. Marcsa néni akkor az ÁHSZV-nél Állatforgalmi és Húsipari Szolgáltató Vállalatnál dolgozott a Gubacsi úton. Hajnalban ment és délután ért haza. Rózsi néni női szabó volt, kisiparos, ő otthon dolgozott, de nem ért rá mindig velem foglalkozni, így ha nem volt éppen ovi, akkor kénytelen voltam feltalálni magam.Persze persze, anyám is ott lakott, de egyrészt ő is dolgozott, akkor már az Igazságügyi Minisztériumban volt előadó, tehát reggel 8-tól 5-ig dolgozott, de munka után nem mindig jött egyenesen haza. Akkor ez engem nagyon zavart. Rossz volt, hogy ritkán látom. Felnőtt fejjel visszagondolva, akkor ő még csak 24 éves volt. Érthető, hogy ebben a korban még szeretne élni egy picit, de ezt én kiskoromban nem így láttam. Marcsa nénitől kaptam reggel kakaót, reggelit, ő főzött ebédet és vacsorát. Ő figyelt rá, hogy időben menjek fürödni és lefeküdni. Ha Marcsa néni otthon volt, akkor általában ott voltam vele a konyhában és figyeltem mit csinál. Hogy vágja le a piacon vett tyúkot, hogy tisztítja meg, hogy lesz belőle leves és vagy rántott hús. Azt hiszem sokat köszönhetek neki, amit tudtam, ellestem tőle... és persze közben szólt a rádió, amiből a sok sok információ észrevétlenül szivárgott be a fejembe.
Rózsi néni mellett voltam, ha Marcsa néni dolgozott. Ekkor a varrodában ültem. Itt nem csak rádió volt, hanem tv is, de akkoriban még ritkán volt tv adás. Rózsi néni nagyothallott így ő nem nagyon rádiózott, inkább díszként szolgált a gyönyörű nagy készülék, így az sem zavarta, ha én össze-vissza tekergettem az állomáskereső gombot. Igazi világvevő rádió volt és engem már akkor nagyon vonzott a távolság, a világ többi része és a sok érdekes, érthetetlen nyelv, a különleges muzsikák. Próbáltam elképzelni, hogy ott ahonnan ez a hang jön, ott most éppen mi lehet. Hogy néznek ki az emberek, a házak, a táj. Nyitott szemmel és füllel álmodoztam távoli helyekről. Rózsi néni munkáját is figyeltem. A varrógép különösen izgalmas játékszernek tűnt. Láttam, hogy hogyan lesz egy tekercs textilből kosztüm. Mivel gyakorlatilag a belvárosban laktunk, a pesti Broadway és az Operaház szomszédságában, így nem meglepő módon a kliensek között szép számmal voltak színésznők, primadonnák vagy színészek feleségei, barátnői. Rózsi néni sikeres varrónő volt. Mindig sok munkája volt, de néha azért ő is pihent. Ilyenkor szívesen vitt magával, akár egy elegáns cukrászdába, akár a Budai hegyekbe. Gyakran vitt el például szánkózni, ő elég vagány volt ehhez, pedig már 60 felett járt. Emlékszem, rendszeresen tornázott, reggel, napközben a munkát megszakítva és este is. Marcsa néni ilyenkor csak legyintett, bolond ez a nő! Ezt egyébként mindketten mondták egymásra.
Később persze elkezdtem barátkozni a házban lakó gyerekekkel is. A szomszédunkban Grosserék éltek. Balázs pont egyidős velem és öccse Tamás. A földszinten Hirsch Gábor, az elsőn a Koszó gyerekek, Lisztmajer Henriett, aki később osztálytársnőm is lett az általánosban, aztán a Bolgár gyerekek, a harmadikon pedig Zwick Edina, Jéney Andi és a nálunk kicsit idősebb Boinitzer Tomi és Nánai Zoli. Az utóbbi kettőre nagyon felnéztünk, mert ők már komoly fiúk voltak. Egy másik idősebb fiú a társbérlőnk volt. Igen a lakásból egy kis rész le volt választva Teri néninek és fiának Vitek Lacinak. Ők kettecskén éltek 2 szobában, volt egy saját konyhájuk és egy fürdőszobájuk, a wc, a spejz és a nagy előszoba közös használatban volt. Néhány kisebb mosoly szünetet leszámítva jó kapcsolatban voltunk velük. Annyira nagy volt a lakás, hogy néha napokig nem futottunk össze velük.
Az Ó utca 6-os bérház, nagyon izgalmas volt. Rengeteg búvóhely, körfolyósó (gang), nagy udvar, fő és hátsó lépcsőház, pince és padlás. Az udvar volt a központi találkahely, azon belül is a poroló. Ezt a mai gyerekek már nem ismerik. A porszívók és a szőnyegpadló elterjedésével, teljesen eltűnt. A porolón órákig tudunk lógni, különböző tornamutatványokat mutattunk be leginkább magunknak, illetve néha csak lógtunk, mint a majmok. A porolóról jól szemmel lehetett tartani az egész házat. Akkoriban még nem zárkóztak be az emberek. A házak kapui reggeltől estig nyitva voltak, bárki besétálhatot, késes, ószeres, kíntornás vagy akár az utcában lakó többi gyerek. A lakások, főleg a konyhák ajtai is szélesre voltak tárva, ha az idő kellemes volt, így finom illatok és kellemes zsivaly tette élettelivé a házat. Persze voltak akik nem örültek a gyerekzsivalynak és úgy általában semminek sem. Klimpték, egy idős házaspár, akik a földszinten laktak és Bokorné a másodikról, rendszeresen megkeserítette az életünket vagy mi az övékét, ez nézőpont kérdése. Voltak nagy veszekedések és nagy kibékülések is, amikor megfogadtuk, hogy soha többé nem leszünk rosszak. Néha hetekig bírtuk. Például ha esett az eső és emiatt be voltunk zárkózva. Vagy ha éppen nyaralni voltunk, vagy egy iskolai táborban. De ahogy tehettük, már is az idegeikre mentünk. Nyáron olimpiai játékokat tartottunk az udvarban és nem csak négyévenként, hanem minden nyáron. Balázs apukája, Jani bácsi vezényelte le, volt habtenisz, tollas, lábtengó és foci. Klimpték különösen örültek, mivel az udvar hosszanti végére nézett az ablakuk, így hol egy focilabda, hol egy tenisz vagy tollaslabda esett a nappaliukba, az előbbiek akár csukott ablakon keresztül is. Persze minden gólt, vagy pontot hosszasan és hangosan ünnepeltünk. Vidám napok voltak ezek. Reggel kinyiltak az ajtók és mi szabadok voltunk és gondtalanok. Délben lekiabáltak az emeletről hogy, ebéééééd és mindenki szépen elvonult enni. Nálunk ez az ebéd kérdés akkoriban úgy volt megoldva, hogy én biztosan megegyem amit elém tesznek, hogy megkérdezték mit szeretnék enni. Egy hétre előre tudtam és egy a konyhába kiakasztott órarendbe beírtam:
Hétfő: kakaómártás
Kedd: sajtos makaróni
Szerda: tojásos rosejbli
Csütörtök: smarni
Péntek: túrós palacsinta
A hétvégi ebédekbe nem nagyon volt beleszólásom, olyankor volt minden, halászlé, húsleves, rántotthús, stb. Voltak is nagy alkudozások, hogy miből mit és mennyit kell megenni.
Ebéd után mindig volt egy kis csendespihenő. Mondjuk úgy kettőtől négyig. Ezalatt általában olvastam, térképeket nézegettem és álmodoztam, esetleg rádiót hallgattam vagy tv-t néztem. Négy után az első kitévedt gyermek, egy kellemes Tarzan kiáltással adta tudtára a többieknek, hogy vége a csendespihenőnek, irány az udvar, a poroló vagy a lépcsőház valamelyik játékra alkalmas zuga. Ha fiúk lányok vegyesen voltunk, akkor bujócskáztunk, tollasoztunk, habteniszeztünk, de ha csak fiúk jöttünk össze, akkor indiános cowboyost játszottunk. Ezt Klimpték lényegesen jobban szerették, mint pl. a focit, mert az ablakuk biztonságban volt. Igaz később rájöttünk, hogy a dugóspuska kisebb kövekkel is működik, az azért már necces volt. Szóval amig csak a szalagpatron durrogott addig ők viszonylag nyugodtan próbálták túlélni a délutánt. Persze volt, hogy le sem mentünk az udvarra, hanem a körfolyósót használtuk versenypályának. Lábbalhajthatós autóval vagy gokarttal, három később kétkerekű biciklikkel rendeztünk vérre menő grand prix-ket akár órákon keresztül. Mi nem szédültünk el, de Bokorné, akinek a konyha és néhány szobájának ablaka is a gangra nézett többször is. Ezt abból gondoltuk, hogy bármivel a kezében jött ki a gangra, azt mindig szét is szórta... olykor porcukrott, lisztet, hogy jól elcsússzunk, néha rajzszöget, hogy jól defektet kapjunk. Persze mi ezeket jópofa akadályoknak tekintettük és nagyokat faroltunk a csúszós kanyarban vagy vadul kurjongatva kerülgettük a rajzszögeket.
Szinte bármiből tudtunk játékot készíteni magunknak, szinte bármivel tudtunk játszani. Ha valaki például új hűtőszekrényt vagy tv-t vásárolt akkor annak a doboza nálunk landolt és az aktuális mániánknak megfelelően vagy házat, várat bunkert, autót, hajót de volt, hogy ürhajót készítettünk belőle. Addig használtuk amig cafatokra nem szakadt.
Persze ahogy nőttünk, úgy tágítottuk a kis világunkat. Kis klubhelységeket alakítottunk ki a lépcsőházi fordulókban, persze a sötét hátsólépcsőházban, ahol rajtunk kívül szinte senki sem járt. Elkezdtük felfedezni a pincét, kerestük az összeköttetést a szomszédos házak pincéivel, találgattuk mi lehet a folyósó végén lévő zárt ajtó mögött. Hol lehet titkos vagy befalazott ajtó, esetleg kincs. Mindent fel akartunk fedezni. Később a padlásra is felmerészkedtünk. Na az volt ám csak különös világ. Galambok fészkei, kémények erdeje, nyitható tetőablakok, amin eleinte csak kibámultunk, majd egyszer Balázzsal csak vettük a bátorságot és ki is merészkedtünk a tetőre. A ház északi oldalán a tetőt ellőhették vagy bomba rombolhatta le, nem tudom, de egy részen lapos tető volt, újszerű bádoggal borítva. Kiváló és biztonságos helynek látszott így nekivágtunk. Az egyik tetőablakon kimászva, az ereszcsatorna mellett elsétáltunk a lapostetőre, ahonnan csodálatos kilátás nyílott a belvárosra és szédítő mélység az udvarunkra.
Szerencsétlenségünkre Zwick Edina anyukája pont akkor ért haza és meglátott minket, ahogy a tetőn bámészkodunk. Persze egyből szörnyű rikácsolásba kezdett, szerintem még a szomszéd kerületekben is kiszaladtak az emberek az utcára, hogy mi történt! Volt nagy fejmosás, büntetés, hegyibeszéd, fenyegetőzés, minden ami ilyenkor jár. Mi jól be is rezeltünk, legalább egy hétig kerültük a padlást. Legalábbis a tetőablakokat. Ha ki is nyitottuk, legfeljebb derékig bújtunk ki, úgy is messzire el lehetett látni. Inkább kerestünk más kihívást. Ki mer átmászni a lépcső szembelévő korlátjára a harmadikon? Vagy ki mer átmászni a gang korlátján és átlépni a saroknál a szemben lévő korláthoz? Persze a földszinten, az árkádoknál, ahol ugyanez csak félméternyire van a földtől, pontosan begyakoroltuk a lépéseket és amikor már csukott szemmel és félkézzel is ment, akkor természetesen a magasban is megtettük. Akkoriban még nem voltam tériszonyos.
Eleinte egy régi, kulcsos lift volt a házban (de legalább volt), amiért le kellett menni, ha egy idős embert szerettek volna levinni vele a földszintre. Tehát le kellett menni a földszintre, ahol csak kulccsal nyílt az ajtó és felvinni a liftet a kívánt emeletre. Ha valaki csak simán felment, utána le kellett küldenie a liftet a földszintre. Nem volt hívólift. Nekünk ez egy nagyszerű játék volt. Imádtunk lemenni a liftért, ha pl. Lili néni, Balázs nagymamája, aki nehezen tudott járni, éppen menni készült valahova. De volt olyan is, hogy véletlenül nálunk maradt a liftkulcs és csak úgy passzióból lifteztünk..., amíg bent nem ragadtunk. Akkor persze pánik. Most mi legyen? Ha csöngetünk és segítséget hívunk, akkor lebukunk és megint büntetést kapunk. De itt mégsem maradhatunk. Általában nem tudtunk ezen sokáig töprengeni, mert biztos, hogy hamarosan valaki elkezdte verni az ajtót a földszinten, miközben hangosan kiabálta, hogy: LIFTET! LIFTET! LIFTET! Na itt a vége! Megint jön a fejmosás.
Az Ó utca környéke, akkoriban nagyon nyugodt és csendes volt, pedig több cég is működött az utcában. Az egyik üzlethelyiségben gumis műhely volt, mellette fagylalttölcsér üzem, aztán volt egy pedikürösVisontayné Terike, akihez az egész családom, még a nagszüleim is jártak. Volt pékség, ahol mindig nagyon jó illat volt és finom friss pacsnit és túróstáskát árultak, meg ropogós kenyeret, amit mindig megcsípkedve vittünk haza.
A hajós utca sarkán volt egy zöldséges, pont szemben a Balettcipő nevű presszóval, ezzel szemben Hámori és Havalda bőrös műhelye, mellette a hentes. Kicsit odébb a Lázár utca és Hajós utca sarkán volt a kispiszkosnak nevezett kisközért. Általában itt vettem meg a reggelimet. Egy kis párizsi, kemping sajt, túró rudi. Akkor még ezüst papirban volt, de már akkor is piros pöttyös volt.
Ha a másik irányba indulunk, akkor volt egy motor alkatrész kereskedés és Bajcsy sarkán egy csemege bolt. Itt voltak a pénztár mögött kávé, illetve mák darálók. Nagyon szerettem, ha itt szemes kávét vettünk és megdaráltuk, imádtam a frissen darált kávé illatát. Ezt az emléket gyakran visszaidézem ma is. a szupermarketekben a kávés polcról leemelek egy szelepes csomagolásű kávét, becsukom a szemem és miközben finyomon kipréselem a levegőt a csomagból, mélyet szippantok a kávé illatából. Így egy pillanatra ott találom magam az Ó utca és a Bajcsy Zsilinszky út sarkán a közértben, a kávédaráló előtt , a 70-es években. Ez a sarki közért még ma is meg van. A Magyarországon töltött utolsó 10 hónapban, amikor taxizással kerestem a pénzt, rendszeresen álltam az előtte lévő droszton és volt, hogy naponta többször is benéztem egy ásványvízért vagy némi csokoládéért. Az ott töltött órák alatt, amíg utasra vagy címre vártam, felidéztem magamban az emlékeket. Ezeken a járdákon tanultam meg bringázni, gördeszkázni, görkorcsolázni, itt néztem meg egy izgalmas forgatást, amikor is egy trabant a járdára hajtva felborult. Többször elpróbálták, illetve többször felvették és a Trabant, meglepően jól bírta.
De innen néztem Farkas Berci dicsőséges felvonulását is, emlélkszem kicsit durcás voltam, hogy nem én lettem az első magyar űrhajós, második már nem is akartam lenni. Pedig még erről a lehetőségről a mai napig (2014) nem maradtam le.
Az utolsó óvodás éveket is a Bajcsyn töltöttem. Ez egy hatalmas ovi volt az előzőekhez képest, sok gyerekkel, akik közül többen később iskolatársaim is lettek. Itt volt az első korombeli szerelmem is, ha jól emlékszem a nevére, Berczovicy Kunigunda, vagy valami ilyesmi. A kinézete is királylányos volt nem csak a neve. Itt voltak már konfliktusaim is, igazi bunyó Koczka Zolival. Később ő is iskolatársam lett egy darabig, hol jóban voltunk, hol nem. Aztán ő kibukott az iskolából és bár tudtam, hogy még ott lakik az Ó utca 2-ben, már nem nagyon láttam.
A konfliktusok egyébként két nagyon komoly dologból adódtak. Az egyik természetesen a lányok, a másik viszont egy lila-fehér pöttyös bögre, amiben reggel a tejeskávét, délben az ivólevet szolgálták fel. Tudniilik csak egy azaz egy darab lila-fehér volt, a többi sárga fehér. Természetesen mindenki a lilára hajtott és ha sikerült megszerezni, akkor akár milyen szomjas is volt az ember, csak nagyon nagyon lassan kortyolgatott, hogy minél tovább magáénak tudhassa ezt a kincset.
Visszatérve az Ó utcára, hiába volt tele különféle boltokkal, kisüzemekkel, annyira gyér volt még az autó forgalom, hogy simán lehetett játszani az úttesten. A járdákon sem parkoltak autók, talán egy vagy kettő. Nyaranta volt, hogy estig ültünk a járdán, ami napnyugta után sugrozta magából a meleget. Valahogy kutya és galambpiszok is kevesebb volt vagy akkor talán még nem zavart annyira.
Az általános iskolám a Hegedű utcában volt. Ez néhány saroknyi séta, de csak elsős koromban kisértek el, éppen aki tudott. Anyám, Marcsa néni, de inkább Rózsi néni, mivel az előbbi kettő időre ment dolgozni.
Másodikos koromban már viszont egyedül mentem és ahogy azt már említettem korábban, gyakran az uzsonnámat is magam vettem meg útközben.
Az általános iskolás osztályom fantasztikus volt. A mai napig szinte mindenkivel tartom a kapcsolatot, jó osztálytársak voltunk, persze voltak veszekedések is, de a lényeges dolgokban összetartottunk.
